Kivágom magam előtt az ajtót, és rohanok. A második emeleti ablakból nevemen szólít valaki. Akaratlanul is felkapom a fejem, ez a pillanat is csak azt igazolja, hogy túl sokszor cselekszem ösztönből. Lui az...azóta nem láttam, hogy hazajöttem. Normál esetben most megállnék, és el kezdenék vele beszélgetni valami semleges témáról, persze csak egy kicsit, nem túl hosszan. Nyilván valóan kíváncsi egy élmény beszámolóra, és ha bár semmit nem érne el vele, valószínűleg még flörtölni is próbálna velem. Nem, most csak idegesen felpillantok a szúnyoghálós ablakra, és ügyetlenül intek neki. Meg sem várom, hogy visszaintsen, rögtön el kapom a fejem, és nekivágok az utcának. Szinte a hátamba fúródik Lui pillantása, de ez most a legkevésbé sem érdekel...egyébként szerintem meg sincs lepve a furcsa viselkedésemen. A lépcsőház lakói már megszokhatták a lakásunk körüli nem szokványos kirohanásokat, néha félelmetes kiabálásokat, ideges kopogtatásokat...
De én most csak megyek egyre előre, és nem nézek vissza a második emeleti ablakra. De az első emeletire se, ahonnan viszont ha is kinézett valaki, az az, akitől éppen menekülök. A földre szegezem a tekintetemet. Nem a legjobb ötlet, így az összes könnyem a napszemüvegem üvegére tódul. Tényleg, csak most veszem észre, hogy összeszorult mellkasom levegőért küszködve ütemesen hörög, de nem tudom
leállítani ezt az idegtépő, nem emberre emlékeztető hangot. Közben máris érzem, hogy a cipő elkezdi törni a mezítelen lábam, de nem állhatok meg. Azt se tudom, hogy merre megyek, és mit csinálok, csak azt tudom, hogy el kell menekülnöm innen...csak sokkal később jöttem rá, hogy igazából saját magam elől menekültem. Feldúlt elmém újra meg újra lejátsza az előbbi jelenetet. Úgy érzem, hogy bordáim belülről roppantanak össze, a torkom meg mint egy égő golyó, legurul a gyomromba, felégetve az egész testemet. Nem tudom elhinni, hogy összevesztem azzal az emberrel, akit soha, de soha nem akartam megbántani. Az egész eddigi életbe vetett hitem olyan, mint egy lavina, mely meging, végül mindent magával sodor a mélybe... Amit eddig biztos pontnak éreztem, kezd felborulni. Pont ugyanazokat a dolgokat vágta a fejemhez amik miatt egy két hete még vigasztalt... Irreális érzés volt...
Közben egyre gyorsítok, egy-két háztömbnyire már azt veszem észre, hogy futok... és már kezdek elfáradni. Megállok. Lassan a hüppögés is kezd abba maradni, figyelem, ahogy a szívdobogásom is egyre lassul. A torkom teljesen ki van száradva, szomjas vagyok. Milyen jó lenne most lefeküdni a saját ágyamba, bebújni a párnák közé, és fel nem kelni egy jó darabig... de igazából hol van az "én ágyam"? Ez egy olyan kérdés, amire már évek óta keresem a választ... de már egyre határozottabban kezdem azt érezni, hogy majd a közel jövőben, az én saját pénzemből fogom megvenni... hogy hol, arra még nem tudok választ adni,és főleg ebben a pillanatban nem szeretnék erre gondolni, mert akkor kezdődhetne az egész roham elölről, de ezúttal már ténylegesen tudnám, hogy saját magam elől futok... Most akkor hova menjek?
Konfliktus
2013.07.05. 13:01 Júlea
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://leart.blog.hu/api/trackback/id/tr675387015
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.